BecsengettekÍrta: Cseh Ildikó.

Emlékszem, amikor első osztályba kerültem, nagyon meg voltam szeppenve. Amúgy nem voltam egy szeppenős gyerek, de ez a nap azzá tett.
Pedig aztán minden gyereket ismertem, aki ott ült körülöttem, hisz falubeliek voltak, együtt is játszottunk.

De akkor és ott, olyan soknak tűntek, /4 osztály együtt/ annyira új volt a helyzet, oly fegyelmezettnek és mindentudónak tűntek.
Hátratett kézzel ültek, ahogy sose láttam még őket, így én is azt tettem, utánoztam a „nagyokat”, ez volt a szabály.
Mindenkin volt iskolaköpeny. Rám is húztak egyet otthon, beraktak egy hátitáskába 2 könyvet és 2 füzetet, meg ceruzát, ja és hogy éhen ne haljak, zsíros kenyeret.
Amíg a tanító bácsi megérkezett, a nagyok a szorzótáblát mondták. 1- 10.-ig. Szerintem a tanító bácsi kint hallgatta, mert később rájöttem, hogy csak akkor jött be mindig, amikor elhangzott a 10X10 az száz.
Ekkor mindenki felugrott, vigyázzba állt. Erre parancsot is kaptunk amúgy, mert volt egy hetesnek kinevezett diák, aki elordította magát, hogy „osztály vigyázz!” Úgy megijedtem, hogy én is felugrottam, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.
Aztán a hetes jelentette, hogy az osztály létszám ennyi, meg van-e mindenki, meg ilyeneket.
Na gondoltam, akkor már a tanulás következik, de nem.
Ültetés lett! Nem palánta, hanem tanuló.
Osztályonként egy sorba, ketten egy padba.
Ez a hurcolkodás eltartott egy darabig, míg átraktuk mindkét könyvünket a másik padra elvágólag annak szélével.
Aztán a tanító bácsi, akinek szigorúan ezt kellett hosszan kimondani, /nem ám tantóbá, és tanbá/ kiadta a feladatokat osztályonként.
Az egyik írt, a másik számolt, a harmadik rajzolt, csend volt, mindenki dolgozott.
Az elsősök, vagyis én is, az új füzetbe a betűvetés alapjait próbálgattuk.
Amikor a tanító bácsi úgy látta, hogy fáradunk, szünet lett, vagyis kisorakoztunk szigorúan kettesével az udvarra.
Újabb sorban állás következett, mert ugye volt egy kút, ahol ihattunk frissen húzott vizet.
Piros kannából öntöttek mindenkinek egymás után, és ugyanabból a kannatetőből ittunk. Senki nem kapott herpeszt, szájpenészt, max a fém kannatető verte le a fogzománcot, ha nem voltunk óvatosak.
Aki ivott, ehetett is, a magunkkal hozott zsíros, lekváros, tojásos, és anyu fantáziája szerint elkészített kenyerek kerültek elő. Jóízűen befaltuk, futottunk pár kört, aztán visszaültünk a padba, egészen délig.
Merthogy ebéd az ebéd, tehát arra otthon van a gyerek. A kevéske házi feladatot hamar megírtuk, aztán már játszottunk is egész délután.
Mit is? Hát iskolásat legtöbbször, mindig más volt a tanító bácsi, és a homokba, kőre, falra, ahol hely volt, és fogott a szén vagy cserépdarab, oda írtunk.
Ebben az iskolában mi még tanultuk fegyelmet, udvariasságot, köszöntünk, és megköszöntünk.
Igen, rosszak is voltunk, hisz gyerekek voltunk, de a mi lelkünk szereti akkori iskolánkat, és szívesen emlékezünk rá.
Vajon a mai gyerekek 30-50 év múlva fogják emlegetni?

huenfrderu

Ez is érdekelhet:

Olvasd még el: